Erdő Péter nagyböjti elmélkedései – 4. és 5. rész
Konferenciabeszédek a Pesti Ferences Templomban
2026. március 15.
A pokolról
Krisztusban Kedves Testvérek!
1. Idei beszédsorozatunk negyedik állomásához érkeztünk. Az elmúlt alkalommal a tisztítótűzről beszéltem, melyről megállapítottuk, hogy egy olyan állapot, melyben tisztulást nyerhetünk a földi életünkben elkövetett bűneinkért a halálunk után.
Mai alkalommal az örök kárhozat valós lehetőségéről szeretnék beszélni. Az örök kárhozat a nehezen érthető és magyarázható hittételek közé tartozik, mert gondolatilag nehezen megvilágítható, hogy a véges földi életben elkövetett és meg nem bánt halálos bűneink végtelen és örökös kárhozatba taszítanak bennünket. Ezt a nehezen megérthető tanítást Aranyszájú Szent János a legkomolyabb és legmegrázóbb igazságként írja le. M. J. Scheeben szerint a pokol rettenetes voltánál fogva éppúgy meghaladja a természetes értelmet, mint a megdicsőülés kimondhatatlan gazdagsága. (Die Mysterien des Christentum)
2. Az Újszövetség számos helyén látjuk, hogy Jézus beszél a pokolról. „Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt.” (Lk 16,23) „Valaki megkérdezte tőle: »Uram! Kevesen vannak-e, akik üdvözülnek?« Ő ezt felelte nekik: »Igyekezzetek a szűk kapun bemenni, mert mondom nektek: sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak«.” (Lk 13,24-25) Látjuk, hogy noha az Újszövetség Isten szeretetét és Krisztus igéjét hirdeti, mégsem riad vissza attól, hogy szóljon az örök kárhozatról. Mit látunk, ha jobban szemügyre vesszük a pokolról szóló szentírási szakaszokat? Először is a kizáratást látjuk az Istennel való közösségből. Másodszor egy örökös elválasztást az ígért, örökös közösségtől. Harmadszor pedig, hogy a pokol nem csupán abban áll, hogy távol vagyunk Istentől, hanem ehhez az állapothoz egy büntetés is társul. Büntetés? A végtelenül hatalmas és szerető Istennél van büntetés? Ha a büntetésünk csupán abban állna, hogy halálunk után távol kerülünk Istentől, akkor az életünk végén, noha különböző kimenetelt látunk, mégsem volna igazságos az ítélet. Negyedszer pedig, a fenti szövegek, noha a szétválasztást hangsúlyozzák, mégis megjelenik a halálunk utáni közvetlen ítélet, gondoljunk csak a gazdag és a szegény Lázár példabeszédére. Végül pedig, ezen szentírási részek a földi életünk komolyságát hangsúlyozzák, hogy a tetteinknek jelentőségük van a halál utáni sorsunk fényében. A Didakhéban és a Barnabás-levélben találjuk a kettős útról szóló tanítást; „Két út van, az egyik az élet, másik a halál útja, kettejük között azonban nagy a különbség” (Did. 1,1; Barn. 18,1-20,2)
3. Alexandriai Kelemen szól az örök tűz büntetéséről, ugyanakkor a halál utáni büntetést olyan orvosságnak tartja, amely nem megtorlás, hanem jobbításra, javulásra való törekvést jelent. Így a büntetés tüze inkább tisztító erővel bír Kelemen teológiájában. Órigenész, mint az apokatasztaszisz első jelentős képviselője szintén javító célzatúnak látja a halál utáni büntetést. Ugyanakkor Órigenésznél látunk felbukkanni bizonyos platonikus gondolatokat is, miszerint a világban van egy körkörös fejlődés, ahol a vég megegyezik a kezdettel, valamint képviseli az ördög megváltásának és a lelkek preegzisztenciájának tanát hipotézisként. Az 1Kor 15,24-28-as verse alapján, vagyis „Következik a vég, amikor majd átadja az uralmat az Atyaistennek, miután megsemmisített minden fejedelemséget, minden hatalmasságot és erőt. Mert addig kell neki uralkodnia, amíg ellenségeit mind a lába alá nem veti. (Zsolt 110,1) Mint utolsó ellenség, a halál semmisül meg, mert mindent a lába alá vetett. Amikor azonban ezt mondja: »Minden alá van vetve,« (Zsolt 8,7) kétségtelenül kivétel az, aki mindent alávetett neki. Amikor pedig minden alá lesz vetve neki, akkor a Fiú is aláveti magát annak, aki mindent alávetett neki, hogy Isten legyen minden mindenben.”, arra következtet Órigenész, hogy az egész teremtés egyetlen célhoz jut el, vagyis, hogy ebben az értelemben van minden Krisztusnak alávetve, és így adatik át minden az Atyának. Ehhez hasonlóan, számos más Órigenészi, a preegzisztens létbe törénő bukást, a kezdet helyreállítását, az egyetemes üdvösséget tanítja, de ennek az órigenészi gondolatnak a mélyebb kifejtése jelen beszédünkben szétfeszítené annak kereteit.
A Teremtés könyvében olvassuk, hogy Isten bőrköntösöket készített az első emberpárnak, miután felismerték mezítelenségüket. (Vö. Ter 3,21) Didümosz ezt úgy értelmezi, hogy a paradicsomból történő kiűzetést követően Isten anyagi testtel ruházta föl az emberi lelket.
Nüsszai Gergely azonban a büntetést csupán a jó és a rossz szétválasztásaként értelmezi, hiszen „méltóbb Istenhez, hogy az embereket a boldogok közösségébe vezesse”, vagyis Gergely nem hirdet preegzisztens létet. (Vö. Daley, Eschatologie 152.) Szerinte az ősszülőket nem csupán a bűnbeeséskor ruházta fel Isten, hanem már a teremtéskor. Ugyanakkor Gergely is híve az apokatasztaszisz tanának, mivel vallja, hogy Isten üdvözítő tervének minden teremtményben meg kell valósulnia, és a jó minden emberben erősebb a szubsztanciális létet nélkülöző rossznál.
Szent Ágoston igen szűkszavúan beszél a kárhozottak állapotáról, de kimondja, hogy a pokol kínjai örökké tartanak. Elveti a könyörületes Istenbe vetett hamis bizalom különböző formáit. Egyesek feltételezik az egyetemes üdvösséget, mely az ördögöt is magába foglalja, mások hisznek a halálos bűnöket elkövetett emberek üdvösségében, megint mások bíznak legalábbis minden megkeresztelkedett, illetve katolikus, vagy a másokkal szembe könyörületet gyakorlók megmentésében. Minden olyan bűnöst – hangsúlyozza Ágoston -, aki nem tér meg, örök büntetés sújt. Isten könyörületessége ugyanakkor az elkárhozottakra is kiterjedhet, amennyiben a megérdemeltnél enyhébb büntetéssel sújthatja őket. (De Civitate Dei 21,17-27)
4. Órigenész felfogását, vagyis, hogy az ésszel megáldott lények test és lélek nélkül preegzisztens módon léteztek, Isten szemlélését megelégelve azonban alábuktak, így keletkeztek a teremtésen belül a különböző létfokozatok (angyalcsoportok, testtel bíró emberek, erősen anyagi természetű démonok). A Logosz önkiüresítése során hasonlóvá vált mindezekhez a fokozatokhoz. A preegzisztens lét és az apokatasztaszisz összetartoznak a ciklikus mozgáson belül, a kezdethez való visszatérés értelmében, teljesen elvetésre került az első és a második Konstantinápolyi Zsinaton is.
Az 5. században keletkezett és később igen nagyra tartott Quicumque hitvallás azokkal a szavakkal zárul, hogy a feltámadás után minden ember „számot fog adni tulajdon cselekedeteiről. S akik jót cselekedtek, az örök életre mennek, akik pedig rosszat, az örök tűzre” (DH 76). I. Pelagius pápa hitvallásában is „az örök és kiolthatatlan tűz büntetéseiről” olvashatunk, azokra vonatkozóan, akik a „saját akaratból hozott döntés” alapján kitartanak a rosszban” (DH 443). Az 1215-ben tartott IV. Lateráni Zsinat hitvallása még világosabban fogalmaz: „El fog jönni a világ végén és ítélni fog eleveneket és holtakat, s kinek-kinek meg fog fizetni cselekedetei szerint, az elvetetteknek éppúgy, mint a választottaknak, akik mindannyian föl fognak támadni […] hogy megkapják cselekedeteik szerint – akár jók voltak ezek, akár rosszak – azok az ördöggel együtt az örök büntetést, ezek pedig Krisztussal együtt az örök dicsőséget” (DH 801). IV. Ince Tusculum püspökéhez intézett 1245-ös levelében azt írta (I. Lyoni Zsinat): „Ha pedig valaki bűnbánat nélkül hal meg halálos bűnben, az ilyen kétségkívül az örök kárhozat állandóan égő tűzében kínlódik” (DH 839). A Lyoni Zsinaton (1274) megvallják, hogy a pokol a halálos bűnben távozott lélek számára már a halál után (tehát nem csak az utolsó ítéletet követően) kezdetét veszi (vö. DH 858). Ugyanezen megállapítással találkozunk XII. Benedek Benedictus Deus kezdetű bullájában. A Görögök számára írt dekrétumban a Firenzei Zsinat megismétli a II. Lyoni Zsinat kijelentését (DH 1306). A II. Vatikánum a pokol valóságát az Újszövetség szavaival jeleníti meg, mégpedig úgy, hogy a büntetésre és jutalmazásra még a „világ vége” előtt sor kerül. A Hittani Kongregáció 1979. május 17-én keltezett, bizonyos eszkatológiai kérdéseket tárgyaló írásában ezt olvashatjuk: Az Egyház „hiszi, hogy a bűnöst örök büntetés sújtja oly módon, hogy megfosztják Isten látásától, s hogy ezen büntetés hatása a bűnöst a maga egészében érinti.” A Katolikus Egyház Katekizmusában pedig az áll: Aki szabad akaratából valamely halálos bűnben elfordul az Istentől és ebben mindvégig kitart, az örökké el lesz választva Istentől, akinek a számára teremtetett. „Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát” (KEK 1033-1037).
5. Szóltunk most a pokol kérdéséről való egyházi megnyilvánulásokról, valamint teológusok értelmezéseiről, így most tekintsünk rá a pokolra vonatkozó kérdések hermeneutikájának általános szabályaira. Ahogy az elmúlt beszédben is már megállapítottuk, most is ki kell mondanunk, hogy emberi fogalmaink alkalmatlanok arra, hogy a maga teljességében értekezzünk a pokol valóságáról. Ahogy a képszerű leírásokra gondolunk, látjuk magunk előtt megelevenedni a pokol képének elképzelt valóságát, mely gyakran, már-már komikus képek elgondolásához vezethet, ha nem a hívő megértés és befogadás fényénél gondolkodunk. Gyakran halljuk, hogy „a keresztény hit Krisztus örömhírét hirdeti, miért fenyegetőzünk a pokol létével?” Ekkor gondoljunk csak arra, amit beszédem elejében már említettem, hogy a Szentírás sosem hallgatja el a bűnös élet következményeit. Gondoljunk csak Jézus szavaira: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani”. (Mt 10,28)
Ahogyan már szó volt róla, az Egyház Tanítóhivatala által évszázadok óta újra és újra megerősített megállapítás szerint: Aki halálos bűnben hal meg, pokolra kerül, mely örökké tart. E tanítás megértéséhez mindenekelőtt a halálos bűn lényegének tisztázása szükséges.
A bűnt Istentől való elfordulásként határozhatjuk meg. A bűnös ember úgy érzi, az élő Isten szabadságának és kibontakozási lehetőségeinek korlátja, s ezért ez utóbbit egy teremtményben próbálja megtalálni; ezért nem vesz Istenről tudomást, vagy az elidegenedés folyamatában végül eljut Isten gyűlöletéig. Törekvése átfordulásának gyökere nem az intellektusban rejlik, vagyis nem a megismerés terén mutatkozik hiányosság, hanem az akaratban és a szeretetben. Az akaratban vagy a szeretetben lejátszódó irányváltás vezet el a megismerés „elhomályosulásához”, melynek során kívánatos vagy megengedett jóként, „legjobb tudomásunk ellenére” is, előnyben részesítjük a bűnös vágyakat. A halálos bűnhöz szükséges, hogy az objektívan súlyos bűnös tettet (melyhez mindig hozzátartozik egy fontos „dolog”) mint ilyet szubjektiven is ismerjék, és szabadon hajtsák végre vagy mulasszák el. (Tudva és akarva lehet bűnt elkövetni) Az elkárhozottak rendszerint nem használták ki a megtérés számos lehetőségét, hanem – valószínűleg – megrögzöttek maradtak a bűnben.
Általában véve az egyetemes üdvösség képviselői ártalmatlan színben tüntetik fel a bűnt és – ahogyan ezt példákkal bizonyítjuk majd – leértékelik a bűn súlyát.
A kárhozatot illetően végső soron a theodícea kérdéséről van szó: vajon nem egészen sikerült teremtése által a Teremtő hibás-e az emberek rossz cselekedeteiért, vagy inkább ők maguk? Figyelemre méltó jelenség, hogy nem kevesen a világ számos és hatalmas szenvedésének tükrében könnyen kaphatóak arra, hogy kétségbe vonják egy jóságos Isten létét, miközben roppantul csodálkoznak azon, hogy Isten is kérdőre vonhatja a szabadságát hangsúlyozó embert.
Valamivel óvatosabb megfogalmazásban gyakran nem apokatasztasziszról olvashatunk, hanem a mindenkiért való reménykedés jogáról. Ehhez -ahogy a múlt alkalommal már megállapítottuk: minden élőért és elhunytért reménykedhetünk, reménykednünk és imádkoznunk kell, hiszen egy harmadik személy még a „sejthető” halálos bűn esetében sem ismerheti a belső beállítottságot, különösen nem az utolsó pillanatban. Reménye és imája által azonban egy harmadik sosem helyettesítheti más hitaktusát, aki ráadásul talán tudatosan tagad meg egy ilyen aktust. Az ilyen embernek magának kell a megtérés útjára lépnie; méghozzá még ebben az életben. Másfelől emlékeztetnünk kell arra, hogy az Egyház soha nem imádkozott az elkárhozottak megtéréséért vagy pokolból való szabadulásukért. Ha ez valóban hasznos és értelmes volna, az egyháznak már csak azért is ezt kellene tennie, mert az elkárhozottak a „legszegényebbek”.
6. Isten ítéletét nem jellemezheti egyedül a megbocsátás kegyelme az igazságosság nélkül, jóllehet a kegyelem és igazságosság egységének mikéntje az emberi értelem előtt rejtve marad. Mivel azonban az ítélet egyénre szabott jelleggel bír, nem állhat csupán a minden elkárhozottban közös, a szent Istennel való közösségből, vagy az Isten színelátásából való kizáratás keservében, hanem a vétkek különbözőségére is tekintettel kell lennie. Ezt az érzékelhető büntetést, mint a kizáratáson túlmenő büntetési mozzanatot a Bibliában és az egyházi hagyományban a tűz jelöli. Mivel a pokol büntetése nem a javulást szolgálja, hanem tisztán viszonzó büntetés, a teológia megpróbálja kimutatni, hogy ezt nem annyira egy Istentől származó szabadakarati dekrétumként kiszabott büntetésként kell értenünk, mint inkább a bűn természetes következményeként: a bűn szükségképpen boldogtalanná teszi a gonoszságban megátalkodott bűnöst, aki lényegi létcélját, a szent Istennel való közösséget nem érheti el. Ezenkívül a teológiában az a törekvés is érvényesül, hogy a kiszabott büntetés különbözőségét is a személyes bűnből vezesse le.
7. A beszédemben megjelenő gondolatmenet befejeztével is töredékes csak a pokolról felvázolt ismeretünk. Az örök távolság Istentől nem Istenen, hanem az embereken múlik, a személyes bűnök következménye, tehát Bármennyire hangsúlyozzuk is a kegyelem túláradását, nem szabad, hogy – átlépve egy bizonyos határt – Istent a saját szeretetének foglyává tegyük, s az ember szabadsága győzedelmeskedjék az Isten szabadságán. Sose feledjük el, hogy Isten, aki maga a szeretet, nem gyűlöl senkit, még a sátánt sem. De az Istennel való közösségünkről, a mennyország állapotáról majd a következő beszédemben szólok.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
2026. március 22.
A mennyországról
1. Elmúlt alkalommal a pokolról szóltunk. A mai napon a mennyország valóságáról szeretnék beszélni. Ahogy már az ítéletről szóló beszédben is szólt róla Bíboros atya, az elhunyt lelkek, akik a földi életükben elkövetett bűneiktől és a bűneikért járó büntetéseiktől megtisztultak, Krisztus által az Istennel való mennyei közösségbe jutnak. Ezt a közösséget hívjuk úgy, hogy mennyország. Nagyon erős emberi tulajdonság, hogy szeretnénk mindent elgondolni, képekkel leírni, ha a szavaink elégtelenek az elgondolt valóság kifejezésére. De vigyáznunk kell arra, hogy a mennyországot is a földi életből vett mintáinkkal, kifejezéseinkkel írjuk le, mert bármit mondunk róla, az annál mindig végtelenül több, hatalmasabb lesz. Pál apostol ezért mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (lKor 2,9). Az ember vágyát, hogy az örök létről fogalmat alkothasson, azt teljesen, mintegy kézzelfoghatóan leírja, semmilyen teremtett létező nem képes teljesen betölteni. Ha viszont lemondunk a képi ábrázolásról, vagy elgondolásról – ahogy nagyon sokan teszik – fennáll a veszélye, hogy a szemünk előtt nem az örök élet reményének képe rajzolódik ki, hanem csupán a földi életet követően a teljes megsemmisülés lehetősége. Ebben az esetben a földi életünk aggodalmakkal lesz teli, és könnyen elveszíthetjük a reményünket is, hogy a halálunk után, hazavár minket Isten oda, ahol Krisztus helyet készített mindannyiunknak.
A Szentírás örömteli képekkel írja le a mennyország dicsőségét. Olyan képeket használ, mint egy menyegzős lakoma. Először a szent író arra tér ki, hogy mik fognak hiányozni a mennyországból. „Letöröl szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4; vö. Iz 28,8). Jézus a csodatételei által nyomatékossá akarta tenni, hogy a messiási végidő vele már elkezdődött, gondoljunk csak a vak és a béna meggyógyítására, vagy a csodálatos kenyérszaporításra. Jézusnak a csodatételei nem azt jelenítik meg, hogy milyen lesz majd a maga teljességében a mennyország, hanem kihangsúlyozzák a földi élet bajokkal, szenvedéssel teli végét.
A mennyországi létünk egyik alapvető vonása az Istennel való örökké tartó kapcsolat. Az Ószövetségben látjuk, hogy az ember élete a bűn következtében egyre inkább megrövidült, vagy hogy a bálványok élettelenek. Így mutatkozik meg, hogy az élet biztosítéka az Istennel való közösségünk, nem csak itt a földi életben, hanem azon túlmenően a mennyi életünkben is. Ha tovább olvassuk a Szentírást látjuk, hogy „sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra” (Dán 12,2), vagyis az örök élet önmagában nem jelent kizárólagos jólétet, melyre rámutat Szent Máté evangélista a gazdagságról és Jézus követéséről szóló evangéliumi részlete: „Ekkor íme, valaki odament hozzá és azt mondta: „Mester! Mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?7Ő azt válaszolta neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyvalaki a jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsokat. Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus ezt felelte „Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”Az ifjú erre azt mondta neki: „Mindezeket megtartottam, mi hiányzik még nekem? Erre Jézus így szólt hozzá: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van, add oda a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyekben. Azután jöjj, kövess engem.” E szó hallatára az ifjú szomorúan elment, mert nagy vagyona volt.” (Mt 19,16-22).
2. János evangélistánál különösképpen is megjelenik az örök élet, mint a Krisztustól származó, üdvösségre irányuló reményünk összefoglalása. Krisztusnál, mint örök Igénél volt az élet, aki az Atyával közösségben van. Az Ige testté lett, aki az út, az igazság és az élet. (Vö.: Jn 1,4; 14,6) Minden élet Istentől származik, ezért ennek az életnek az elutasítása vagy éppen az elfogadása határozza meg, hogy a földi életünk után, eleget teszünk-e az üdvösségre szóló meghívásunknak, hiszen olvassuk a Szentírásban, „ennek a tanúságnak az a tartalma, hogy az Isten örök életet adott nekünk, s ez az élet az ő Fiában van. Aki magáénak mondhatja a Fiút, annak van élete, aki nem mondhatja magáénak az Isten Fiát, annak nincs élete. Ezeket azért írtam nektek, akik hisztek az Isten Fia nevében, hogy megtudjátok, örök életetek van.” (Jn 5,11 köv.) Akinek most hit révén örök élete van, az feltámad az utolsó napon. (vö. Jn 6,40.54)
Az Apostolok cselekedeteit olvasva szembetűnik, hogy a hangsúlyt a Krisztussal való közösségre helyezi a szent író. Például, a bűnbánó latornak is megígéri, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban, vagyis az igazi mennyi boldogság az úr társaságában való lét. De ezt a képet látjuk Szent Pálnál is, hogy ne szomorkodjanak, mint a többiek, „akiknek nincsen reményük”. Isten feltámasztja őket, és a Jézus eljövetelekor élőkkel együtt „örökké az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítássa” (ITessz 4,13-18).
A mennyország valóságát egy másik gyönyörű képen keresztül is szemlélhetjük, mert „A teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket.” (Bölcs 13,3) Vagyis látva a teremtett világ szépségét, fel kell tételeznünk, hogy aki egy ennyire gyönyörű világot készített a számunkra, az milyen mérhetetlenül tökéletesebb és hatalmasabb magánál a teremtményénél.
3. Olvassuk a Szentírásban, hogy „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van. És mindenki, aki így remél benne, megszentelődik, ahogyan szent ő (Krisztus) is”. (1Jn 3,2) Ez a szentírási szakasz klasszikusan Isten boldogító színelátásának, a visio beatificanak mintája. Itt nem pusztán egy jövőbeli, megígért eseményről van szó, sokkal inkább egy már odaajándékozott szeretetről, ugyanakkor csak a jövőbene válik nyilvánvalóvá, hogy mit jelent számunkra ez az istengyermekség. „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják az Istent”, olvassuk Máténál. (Mt 5,8) Ez az úr ígérete a tisztaszívűeknek, de tudnunk kell, „Ma még csak tükörben […], akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek” (1Kor 13,12). Szent Pálnál látjuk az imént idézett Korintusi levélből, hogy az apostol szembeállítja a mostani töredékes megismerésünket, ahol Isten csak a teremtményeiben tükröződik vissza, azzal a megismeréssel, amely jövőbeli, és közvetlen megismerése Istennek.
A teológia és az egyházi Tanítóhivatal egyre mélyebben átgondolta és egyre pontosabban meghatározta az istenlátás fogalmát. Mit jelent az, „színről színre” látni, „ahogyan van”? Először is meg kell jegyeznünk, hogy Isten a maga szellemi voltában nem testi tárgyak módján látható, s ez igaz, még a feltámadás utáni átszellemített érzékszervek vonatkozásában is. Csak az emberi szellemet teheti Isten képessé arra, hogy szellemi szemlélettel megismerhesse Istent. Az „ahogyan van” nem jelenti Isten kimerítő ismeretét – egyetlen teremtmény sem ismerheti Istent tökéletesen – hanem csak annyit tesz, hogy az ismeretet nem a teremtményi ismeretképek közvetítik, hanem az úgy jelenik meg – ahogyan XII. Benedek is tanítja – „közvetlen szemléletben, és színről színre, minden teremtmény közvetítése nélkül, amennyiben nem az mutatkozik látott tárgyként, hanem az isteni lényeg; az isteni sokkal inkább közvetlenül, világosan és nyíltan mutatkozik meg neki.” A megismerés közvetlenül magára Istenre irányul, akit szemlélünk, és aki lehetővé teszi, hogy a teremtmények láthassák őt. E szemlélet betölti az embert, Isten iránti mély szeretetet ébreszt, és természetfölötti boldogságot kelt. (Vö.: Leo Scheffczyk-Anton Ziegenaus, Katolikus dogmatika)
Mivel önmagától egyetlen ember sem láthatja a „megközelíthetetlen fényességben” lakó Istent (vö. lTim 6,16; Jn 1,18; 6,46; Kiv 33,20), természetfölötti kegyelemnek kell az Isten látásához felemelnie. Maga az Isten ragadja meg az embert belülről, és teszi alkalmassá a megismerés és a szeretet személyes aktusára. Ezek révén a lélek hasonlatossá válik a megismert és a szeretett lényhez. A kegyelemnek ezt a kiáradását a teológiában „a dicsőség fényének” hívjuk. (Vö.: L. Scheffczyk-A. Ziegenaus, Katolikus dogmatika)
A szemlélet tárgya Isten, méghozzá a maga háromszemélyű létében, e látásban ugyanakkor különböző fokozatok vannak. A modern egyenlőség eszméje talán éppen a mennyországra vonatkozóan szorgalmazná minden különbség eltörlését, s fennakadva az ilyen fokozatok létén, minden szőlőmunkásnak azonos bért követel (Vö. Mt 21,1-16). Ám Jézus attól teszi függővé, ki mennyi talentumban részesül, hogy ki hogyan gazdálkodott a korábban kapott vagyonnal (Vö. Mt 25,14-30; Lk 19,11-27). A jutalmat a megelőző teljesítményhez köti (Vö. Mk 9,41; 10,28köv.; Mt 5,46), és az első, illetve utolsó helyről beszél (vö. Mk 10,31; Mt 5,19; 20,16), valamint arról, hogy az Emberfia mindenkinek megfizet tettei szerint (Vö. Mt 16,27). „… El is nyeri mindegyik jutalmát, fáradozásához mérten” (lKor 3,8; vö. 2Kor 5,10). A Jelenések könyve (Jel 22,12) szerint Krisztus második eljövetelekor mindenkinek megfizet „tettei szerint”. Itt bizonyára erősen antropomorf ábrázolásokról van szó, ugyanakkor erre való hivatkozással nem utasíthatjuk el az istenlátás különböző fokozatait, mint a jutalomban részesítés módjait. A különbözőség először is az ítélet és a jutalmazás gondolatából adódik, másodszor Isten szabadságából is ez következik, mely az embernek az Isten látására való felemelését meghatározza.
Hogyan értendő közelebbről az istenlátásnak ezen boldogsága? A nyugalomról és a békéről szóló beszéd, melyre Istenben lel rá az ember, sokakban azt a képzetet kelti, mintha a mennyország eseménytelen, unalmas állapot lenne, mely elbizonytalanít bennünket. (Vö.: L. Scheffczyk-A. Ziegenaus, Katolikus dogmatika)
Az ókori Egyházban Nüsszai Gergely megfogalmazza Isten végtelenségének gondolatát, mely végtelenséget egyetlen teremtmény sem tud megragadni. Ebben a megismerésben való mélyülés során sosem nyer kielégülést a lelkünk, hanem a hiány csak méginkább mélyülésre, keresésre buzdít bennünket. Gondoljuk meg, hogy csak azt az embert lehet jóllakatni, aki éhezik, ezért nekünk is szüntelenül éheznünk kell Istenre. A 18-19. században megjelent egy deista irányzat, vagyis az a nézet, hogy Isten önközlése nem nyújt elégséges lehetőséget a megismerésére, mert a teremtett világot, annak létbehívását követően magára hagyta, és nem viseli gondját, ezért az önkinyilatkoztatás nélkül maradt ember állandóan keresi Istent először a földi, majd a halál utáni életében is. Ez indukált egy agnosztikus álláspontot, miszerint Isten, emberi módon nem megismerhető.
4. Ahogy már az elmúlt beszédekben is megjegyeztem, ma is újra ki kell mondani, hogy a mennyek országáról szóló analogikus kijelentéseket, az őket szükségszerűen megillető fenntartással kell kezelnünk. Így nem feledhetjük el, hogy töredékes fogalmaink valamit leírnak az üdvösség titkáról, de azt a maga teljességében sosem fedhetik le. (Vö.: DH 806) Ehhez kapcsolódik az Isten színelátásának fogalma, ami nem átfogó, kimerítő megismerést jelent, mert az „ahogy van” fogalom Isten önmagára mutató ismeretére irányul, amihez képest az emberi megismerés végtelenül kicsiny, és annyiféle, ahány ember létezik. Ez az istenlátás ugyanakkor nem jelentheti az isteni mindentudást sem. Ahogyan Karl Rahner beszél róla, a fiúi formájú istenlátás során Krisztus megőrzi maradandó jelentőségét, és nem csupán azáltal közvetítő, hogy elhozta számunkra az üdvösséget, hanem ő az egyetlen átkelési pont a földi életből, az örök életbe. Ebből következik, hogy csak a Fiúval együtt, vele egységben lehetünk Krisztus társörökösei és Isten gyermekei, mert Krisztus által emeltetünk fel a fiúságra, mely nemcsak a megváltásra, az Istennel való közösségre igaz, hanem a kinyilatkoztatásnak és Istennek a megismerésére is.
A feltámadás után, a feltámadt emberek, akik az Úrnál vannak, megtapasztalják Krisztus megdicsőült emberségét. Ezt a megdicsőült emberséget egy hüposztatikus egység köti össze Istennel, mely a Fiú személyében áll fenn. Ezáltal a Krisztus emberségére irányuló tapasztalatunk az örök Logoszra, rajta keresztül pedig a Szentháromságra utal.
A fent említett hüposztatikus egységnek, és a Szentháromságos egy Istennel való közösségünk megismerése aggodalmat ébreszthet bennünk, hogy Istennek ez a mérhetetlen hatalmassága nem szippant-e fel minket, kicsiny embereket. Esetleges félelmünkre, már a Khalkedoni Zsinat megadja a választ, miszerint a hüposztatikus egység a két természet különbözőségét és sajátos működését nem szünteti meg, hanem megőrzi, (DH 302) hiszen a Teremtő nem alkot semmit hiába, főleg nem azért, hogy azt később visszavegye.
5. Most, amikor a mennyország titkáról elmélkedtünk, alázattal kell beismernünk, hogy szavaink mindig elégtelenek maradnak a mennyországbeli létünk teljes leírásához. Mégis, ezek a töredékes szavak nem hiábavalók, mert irányt mutatnak, és reményt ébresztenek bennünk. A kinyilatkoztatás fényében világosan látjuk, hogy az örök élet nem pusztán jövőbeli ígéret, hanem már most megkezdődő valóság Krisztusban. Aki hisz, az már részesedik ebből az életből, még ha annak teljessége csak a túlvilágon bontakozik is ki. Ez a remény nem elszakít a földi élettől, hanem éppen hogy elmélyíti annak felelősségét.
Minden döntésünk, minden cselekedetünk örök jelentőséggel bír. A mennyország nem idegen valóság, hanem életünk Isten szándéka szerinti beteljesedése. Ezért nem kell félnünk attól, hogy az isteni dicsőségben elveszítjük önazonosságunkat. Ellenkezőleg: ott válunk igazán azzá, akinek Isten elgondolt bennünket.
A boldogító színelátás nem megszünteti a vágyat, hanem beteljesíti. Krisztus az út, aki nemcsak megmutatja az üdvösség felé vezető utat, hanem maga vezeti végig rajta bennünket. Az ő megdicsőült emberségében válik számunkra megragadhatóvá az isteni élet. Így lesz világossá, hogy az üdvösség állandó kapcsolat Istennel.
Ez a tanítás ugyanakkor komoly figyelmeztetés is: az örök életre való meghívás nem közömbösíti tetteinket, hanem súlyt ad nekik. A jutalom és a felelősség valósága arra hív, hogy életünket tudatosan Isten felé irányítsuk.
Bízom benne, hogy az elmélkedések során feltárult, hogy keresztény reményünk biztos alap, mely távlatot nyit mindannyiunknak. Nem menekülés a világból, hanem annak átalakítása az isteni szeretet erejében. Aki megtartja az Úr tanítását, az már itt a földön is megtapasztalja a mennyország előízét.
Kérjük a Szentlélek a kegyelmét, hogy szívünket mindig tisztán megőrizzük. Kérjük, hogy az üdvösségre való vágyunk ne lankadjon, hanem egyre inkább növekedjék. Végül bízzuk magunkat arra az Istenre, aki nemcsak megígérte, hanem el is készítette számunkra az örök boldogságot, ahova mindannyiunkat meghívott.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
