Május 5. Húsvét 3. vasárnapja

Húsvét 3. vasárnapja C. – Jn 21,1-19

Személyesen megtapasztaltuk-e, hogy Krisztus feltámadt?

Krisztus feltámadásának ünneplése óta keressük a választ arra, hogy miért nem ismerték fel a feltámadt Krisztust még a hozzá legközelebb állók sem.

Nagyon régi és általános tapasztalat, hogy Jézus felismerésének egyik komoly akadálya a bűnös állapot. Szent Ágoston szerint Isten jelenlétének egyik legbiztosabb jele, hogy eszünkbe jutnak bűneink, és elkezdünk szorongani, félni. Vianney Szent János a hitükben kételkedőket először meggyóntatta, és utána már nem volt hitkételyük.

A mai evangéliumban annak lehetünk tanúi, hogy Jézust még akkor sem ismerték fel a tanítványok, miután a parton állva beszélgetett velük „valami ennivaló” után érdeklődve, csak amikor szavára a bárka jobb oldalára vetették ki a hálót, és 153 halat fogtak. A felismerés után senki sem merte megkérdezni, hogy ki vagy, hiszen tudták, hogy „az Úr az”. Aztán nagy késleltetés után végre következett a feszültség feloldása: Jézus megbocsátása.

A feltámadása utáni megjelenései során Jézus egyszer sem tett megjegyzést a tanítványok viselkedésére, nem mosta meg a fejüket. Nem említette Péter háromszori tagadását sem. De elérkezett az idő annak kifejezése, hogy Jézus megbocsát.

Jézus szerint a megbocsátás nem azt jelenti, hogy valaki elfelejti a múltat, vagy úgy tesz, mintha meg sem történt volna. A múltunkat és a múlt sebeit nem tudjuk meg nem történtté tenni. Része marad az életünknek. A megbocsátás elsősorban nem is a múltra vonatkozik, hanem a jelenre és a jövőre. Azt jelenti, hogy annak ellenére, ami történt, és ami fáj, mindig újrakezdhetünk, a szeretetünk erősebb a bűneinknél, amelyeket elkövetünk, és legyőzzük az akadályokat.

A megbocsátás a szeretet feltámadása, győzelme. Nem eltüntetni akarja a múltat, hanem átalakítja. Minden megbocsátott bűn annak a szeretetére fog emlékeztetni, aki a bűnünk miatt sem hagyott el, onnan is kivezetett, ott is irgalmas volt. Jézus végtelen tapintattal a régi szeretetkapcsolatba emeli vissza Pétert. „Szeretsz-e engem?” Ha igen, akkor Péterre bízza övéit. Péter pedig egy életen át prédikálja a tagadását, a keserves sírását és a Mester megbocsátását.

Minden attól függ, hogy valóban szeretjük-e Jézust. Ha szeretjük Őt, akkor iránta való szeretetünket úgy bizonyítjuk, hogy gondoskodunk azokról, akiket Jézus ránk bízott.