Erdő Péter nagyböjti elmélkedései – 1. rész

A halál

Konferenciabeszéd a Pesti Ferences Templomban

2026. február 22.

1. A végső dolgok Amikor felkértek ennek a konferenciabeszéd-sorozatnak a megtartására, témaként a végső dolgokat jelölték meg. Az Egyház hagyományában végső dolgok néven azok a kérdések szerepelnek, amelyek a halállal és az utána következő sorsunkkal kapcsolatosak. Mindez pedig hitünk alapvető üzenetével függ össze, hiszen maga az Evangélium, vagyis a Jó hír az Újszövetség könyvei alapján úgy foglalható össze, hogy Krisztus feltámadt és ezzel megnyitotta számunkra a szabad utat, hogy halálunk után mi is az örök boldogságba jussunk. Szent Pál ezt így fogalmazza meg röviden: „Krisztus bennetek a megdicsőülés reménye”. (Kol 1,26) Ez volt egyébként 2016-ban Cebu City-ben az Eucharisztikus Kongresszus jelmondata is. Elmélkedéseink témája tehát közvetlen készület a szentháromnap és a húsvét megünneplésére.

A végső dolgok néven a katekézis és az igehirdetés a halált, az ítéletet, a poklot és a mennyországot szokta említeni. Ehhez hozzátehetjük a tisztítótűznek vagy a tisztulás állapotának a kérdését is.

A végső dolgok témája közvetlen hatással van egyén és közösség életére. Hogy mit hiszünk a halálról vagy az örök életről, mit vallunk Isten előtti felelősségünkről, az közvetlenül kihat mindennapi életünkre. Minden nehézség, baj, de minden siker és öröm is más fénybe kerül ennek a hitnek az alapján. Ugyanakkor a hitvallásban is kimondjuk, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat, megvalljuk azt is, hogy hiszünk a test feltámadásában és az örök életben.

Nem elegendő csak a Bibliát idéznünk azonban ebben a témában. Nem irodalmi összefüggéseket kutatunk, nem régi művek tanítását ismertetjük idézőjelben, hanem a személyes meggyőződésünkkel kell szembesülnünk. Késznek kell lennünk arra, hogy őszintén kimondjuk önmagunknak, hogy miben és miért hiszünk. Ha pedig ezt megtettük, ezt megoszthatjuk kortársainkkal is, mert lehet, hogy nem mindenki fog velünk egyetérteni, de meg fogják érteni üzenetünket, hiszen mi is mai emberek vagyunk.

2. Az ember halála. Először tehát beszéljünk a halálról. Maga a kifejezés is sokszor pontosítást kíván. Beszélnek klinikai halálról, beszélnek agyhalálról. Felmerül az a felismerés is, hogy az ember sejtjei nem veszítik el egyszerre működésüket, amikor az ember mint egész már halottnak számít. Azért is nehéz a halálról pontosan beszélni, mert egyetlen sajátos lénynek, az embernek a haláláról van szó. Igaz, hogy az Ószövetség megemlíti, hogy az oktalan és a bölcs is meghal egyaránt, és hasonlóak lesznek az állatokhoz, amelyek kimúltak. Általános fölismerésünk tehát, hogy a halál is összeköt bennünket az élőlények világával, hiszen magának az életnek egy jelensége.

Ugyanakkor az ember a legősibb időktől fogva lezáratlannak, befejezetlennek, titokzatosnak érezte a saját halálának a témáját. A neandervölgyi emberek sírja fölött is virágok tömegének nyomait találták. A temetkezési szokások a föld legkülönbözőbb népeinél utalnak arra, hogy a halottból valami fennmarad a testén kívül is, hogy valamilyen módon kapcsolatban lehetünk vele. Dél-Amerikától Afrikáig megfigyelték a természeti népeknél a halottkultusz megnyilvánulásait. Nem ritkán azt a meggyőződést, hogy valami az elhunytból – a halott lelke – ott van még a holttest vagy a sír közelében, esetleg időről-időre visszajár életének színhelyére vagy a rokonai körébe. Ezért alakultak ki olyan szokások, amelyek engesztelni akarták az elhunytak lelkét, vagy éppen segítségüket, üzenetüket kérték az élők számára.

3. A közvetlen tapasztalás. Még abban is felsejlenek a közvetlen tapasztalatok nyomai, hogy mennyi ideig érezték magukhoz közelinek a hozzátartozóikat az emberek haláluk után. A harmincnapos gyász a rómaiaknál, a zsidóknál szokásos mély gyász, de akár a katolicizmusban megjelenő harminc napos halálozási évforduló és a gregorián misesorozat jelzi ezt a tapasztalatot. Mózes ötödik könyvében azt olvassuk, hogy Mózes meghalt Moáb földjén és „az Úr eltemette őt Moáb földjének völgyében. Fogorral szemben, de senki sem ismeri a sírját mind a mai napig … Izrael fiai azután harminc napig siratták őt Moáb síkjain: akkor leteltek Mózes siratásának és gyászolásának napjai” (Mtörv 34,5-6.8). De ez nem csak vallástörténet. Édesanyám halála után jómagam is körülbelül harminc napon át elemi erővel éreztem, hogy ott ül mellettem az autóban, és akárhová megyek, szeretettel kíséri utamat. Más alkalommal hosszú évekkel halála után, egyszer álmomban Nagyapám jelent meg. Egyébként is ritkán álmodom, vele pedig végképp nem, de akkor egész éjjel újra és újra vele találkoztam Csak reggel jöttem rá, hogy aznap, január 25-én éppen a születésnapja volt. Szentmisét mutattam be érte. Ismét egy másik alkalommal, még a Katolikus Egyetem szervezése kapcsán rengeteg stressz és idegesség között nehezen aludtam el. És álmomban teljesen szokatlan és váratlan módon Édesapám jelent meg derűsen, mosolyogva, bíztatva, hogy minden sikerülni fog, pedig nem beszéltünk az egyetemről azokban a napokban, Édesapám pedig már jónéhány éve halott volt. Sorolhatnám az ilyen élményeket, amelyek megerősítették a meggyőződést az emberiségben a halál utáni életről. Az emberiség ősi tapasztalata azonban nemcsak azt érzékelteti, hogy halálunk után egy bizonyos ideig mintha a lelkünk közel volna még életünk színhelyéhez, vagy lassan enyészne el belőlünk valami, ami a látható testtől esetleg különbözik. Hanem ami belőlünk megmarad, az valóban él, hogy hogyan, erre a kinyilatkoztatás teljességében találhatunk pontosabb választ. Mózes halálát említettem az előbb és azt, hogy őt az Úr eltemette. De az Újszövetségben a színeváltozás csodájában a Tábor-hegyi jelenésben Mózes és Illés beszélgetnek Jézussal (Mt 17,3). Ráadásul mindez olyan csodálatos fényben történik, ami a jelenlévő apostolokkal megérezteti a boldogság előízét. Uram, jó nekünk itt lennünk – kiált fel önkéntelenül Szent Péter apostol.

4. Isten halhatatlanságra teremtett minket. A Bölcsesség könyvében ezt olvassuk: „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette” (Bölcs 2,23). De már a Teremtés könyve arról beszél, hogy Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára alkotta. Ezért különleges viszonyban, rokonságban van vele (Ter 1,26). A halált tehát nem tekinthetjük önmagában, nem választhatjuk el az élet egyéb jelenségeitől, hiszen létünk alapadottságáról van szó. Az Istenhez való hasonlatosságunk pedig nem csupán, sőt nem elsősorban valamiféle tárgyi hasonlóság, hanem személyes viszonyulás. Szabadságra vagyunk teremtve. Istenképiségünk pontosan azt jelenti, hogy értelmünk és szabad akaratunk van, és halhatatlan lélekkel rendelkezünk. A szabadság pedig éppen az Istennek való válaszadásra vonatkozik. Nemcsak aközött választhatunk, hogy szürke vagy barna ruhát vásároljunk, hogy a Pilisbe vagy a Börzsönybe menjünk kirándulni, hanem ettünk a jó és a rossz tudásának fájáról, képességünk van arra, hogy a világból és a kinyilatkoztatásból felismerjük Isten akaratát és szabadon kövessük azt. Erről mondja Szent Pál, hogy még a pogányok is szívükbe írva hordozzák Isten törvényét. (Vö. Róm 2,15) Ezért érez az ember vágyat magában, hogy bensőséges viszonyra lépjen Istennel, hogy így beteljesedetté váljon, hogy fenntartás nélkül tudjon szeretni. A halál tehát az Istennel való találkozás lehetősége. Ilyen értelemben is igaz Szent Ágoston mondása: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik”.

A földi élet szépségei ellenére is megfigyelhető, hogy az emberiség nem arra vágyik, hogy mindenki itt a földön éljen örökké. Simone de Beauvoir regényt írt arról, hogy milyen borzalmas lenne, ha itt a földön képtelen lenne valaki meghalni. A Bibliában pedig többször is megjelenik az a gondolat, hogy valaki hosszú élet után, az élettel betelve fejezi be földi életét (Ter 25,8; 35,29; 1Kor 29,28). Még a távol-keleti vallásokban is megjelenik az a vágy, hogy a földi életünk ne tartson örökké. Bár a nirvána inkább a megsemmisülés, a feloldódás perspektíváját jelenti, még ezt is vonzónak találhatják a végnélküli evilági élethez képest. Ne feledjük azonban, hogy a személy fogalma az ószövetségi kinyilatkoztatásból kiindulva, végül is a kereszténységben kristályosodik ki. Mi tehát személyként, szabad személyként élünk itt a földön, és ennek a személyes életünknek a folytatására vágyunk halálunk után.

5.  A halál félelmetes.  Hiába azonban a sok szép perspektíva, él a szívünk mélyén a haláltól való félelem is. Ennek egyik oka a tapasztalás, hiszen a halált sokszor betegség és szenvedés előzi meg. Ezért különleges kegyelemnek tartották és tartják az emberek, ha valaki szenvedés nélkül „csendesen elalszik az Úrban”.

Ugyanakkor a halál más szempontból is nyomorúságnak, kiszolgáltatottságnak tűnik. Isten az élők istene. Ha az ember a bűnben felmondja Istennel a közösséget, akkor ez magányossá, dermesztővé teszi körülötte a világot. Ezért a Teremtés könyve szerint (Ter 2,17) a halál a bűnbeesés következménye. Az ember nem követni akarta Isten akaratát az elbeszélés szerint, hanem olyan akart lenni, mint az Isten. Ez a mai emberiségnek is az egyik legnagyobb kísértése. Amikor azt hisszük, hogy az egész világmindenségnek semmilyen értelme vagy értéke nincs, és mi vagyunk azok, akik teljesen szabadon és korlátozás nélkül alakíthatjuk a világ dolgait és önmagunkat is szinte teremtő módjára, akkor egyedül maradunk, és a világot alakító tevékenységünknek sem lesz iránya és mércéje. Mindenki másképp akarja majd alakítani a világot. Néhány hatalmas kényszerítheti az embereket, akár teremtett mivoltuk megtagadására is. De hát a Teremtés könyvének örökérvényű elbeszélése szerint, mikor az első ember engedett a Kísértő csábításának, mert olyan akart lenni, mint az Isten, csak azt vette észre, hogy mezítelen és ki van szolgáltatva mindenfajta nyomorúságnak. Ez tehát az egyik kísértés.

A másik nagy kísértése a mai embernek a depresszió, az értelmetlenség és az értéktelenség. A hajlandóság arra, hogy ne akarjuk mi istenként alakítani a világot, sőt tekintsük magunkat parazitának, mintha élősködőként mi tennénk tönkre a Földet. Az értéktelenség gondolatába beleborzadva kívánjuk akkor az emberiség pusztulását? Ez a két fő irányzat, amely a mai világ hatalmasai körében dominánsnak tűnik, de ne feledjük, hogy az ember, a szabad emberi személy, az emberi kultúra pusztítása szintén az örök kísértő műve. Róla mondta Krisztus, hogy gyilkos Ő kezdettől fogva (Vö. Jn 8,44). Mintha ennek a gyilkosságnak az erői csábítanák sokszor a kiszolgáltatott embert az értelmetlen pusztulásba. De a halál minden kísértés és minden sötéten látó elképzelés ellenére nem erről szól. Nem vagyunk puszta áldozatok, nem értelmetlen az életünk, és ezért nem értelmetlen a halálunk sem. Hiszen a dolgok és a helyzetek értelmét és értékét mindig valamilyen kapcsolat, valamilyen reláció határozza meg. A leghétköznapibb árucikkek értékét például pénzben fejezzük ki. Az emberi élet értelmét és értékét sokan próbálják abból meghatározni, hogy egy nemzet, vagy az egész emberiség számára hasznos-e valakinek a tevekénysége. De ennél is többről van szó, hiszen, ha itt megállnánk, csak egy lépéssel tolnánk távolabbra a végső kérdést, hogy az egész emberiségnek, az egész világmindenségnek van-e értelme, van-e értéke. Ámde a világmindenség mivel áll kapcsolatban?  Mi az a reláció, amivel az értékét és az értelmét meghatározhatnánk? Csakis a teremtő Istenhez való viszony. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet – ezzel a mondattal kezdődnek a Biblia szavai. Lehet ennél erősebb igazság?

Ha pedig ez így van, akkor nem a természetet kell védeni akár az emberiség ellen, hanem teremtett világban élünk. A teremtés védelmét, világunk művelését pedig maga az Alkotó bízta ránk. Kihívást jelent ez, felelősséget, legjobb képességeink latba vetését, mégpedig a szolidaritás és a szeretet jegyében.

Ezért olyan abszurd, hogy még ma is a természettudományos kutatásokban vagy a világűr megismerésében a versengés, vagy akár az ellenséges érzület szelleme uralkodik, mikor pedig a feladat az emberiség egészének közös kincse és felelőssége.

6. A kinyilatkoztatás az ember titkáról. Érezzük tehát, hogy a halál, az ember halála életünk lényegével kapcsolatos. A kinyilatkoztatás többet is elárul erről a titokról, mint amit a kereső értelem a maga erejéből felismerni képes. A halottról az Ószövetség egyes könyvei még azt a kifejezést is használják, hogy „nincs többé” (Zsolt 39,14; Jób 7,8.21). A halálon túli létet megismerhetetlen valóságnak érezheti az ember. Mégis az Ószövetség őrzi a meggyőződést, hogy a halál nem teljes megsemmisülés. Az elhunyt egy része, mint valami árnyék, tovább él az alvilágban. Ezt sokszor mély gödörnek, csendességnek, sötétségnek, vagy akár a feledés helyének képzelik. Az elhunytak léte csak alvásnak tűnik (Zsolt 13,4; Dán 12,2), a holtak már nem dicsérik az Istent (Zsolt 6,6; 30,10; 88,12). Ezek a képek azt az általános élményt fejezik ki, amit sok mai ember is átérez a halállal kapcsolatban. Ugyanakkor fontosnak tartották a sírok gondozását, az illő temetést, a gyászt, a halotti tort, sőt az elhunytak sírján felajánlott adományokat is. Elutasítja azonban az Ószövetség az elhunytakkal kapcsolatos babonás hiedelmeket, a varázslást és a halottidézést.

Megjelenik viszont a holtak feltámadásának látomása. Ezekiel próféta hatalmas csontmezőről beszél, amely megelevenedik és megtelik a halálból életre támadt emberekkel. Az Ószövetség világában felmerül a reikarnáció kérdése is. Nem úgy, mint egyes keleti vallásokban, vagyis, hogy az ember halála után különböző állatokban élhetne tovább. Sokkal inkább egyes nagy szentek, próféták visszatéréséről olvashatunk. Tudjuk, hogy a Messiás elérkezésének előfutáraként várták Illés próféta újbóli megjelenését. Még a kereszten is úgy értelmezik Jézus szavait – Éli Éli, lamma szabaktani –, hogy Illést hívja (Mt 27,46). Sőt Jézus maga is azt válaszolja az evangélium szerint az Illés visszatérését firtató kérdésre, hogy Illés már eljött, csak kényük-kedvük szerint bántak vele. Ezzel utal arra, hogy Keresztelő Szent Jánost kivégezték, mert az igazságot hirdette (Mt 17,12). Zsidó teológusokkal beszélve ezért megfigyelhetjük, hogy a reikarnáció témájáról egy bizonyos fenntartással nyilatkoznak. Az evangélium alapján azonban azt látjuk, hogy nem a földi életben való ismételt megszületésről van szó, személyes, evilági reikarnációról, hanem az üdvösség történetében betöltött szerep megjelenéséről újra és újra a történelemben.

7. Mi marad belőlünk a halál után? Amiről azonban többet szeretnénk tudni, az az, hogy belőlünk, emberekből mi marad meg a halál után, hiszen ez is még magának a halálnak a témájához tartozik. A régi görög vallási és filozófiai elgondolások történetében egyfelől növekszik az evilági élet keretein túllépő, transzcendens üdvösség iránti vágy, másfelől erőteljes az az igény, hogy a halál után is megmaradjon személyes azonosságunk, és életünk erkölcsi értékének hatása legyen a halál utáni életünkre. Ezenkívül egyre tisztul az a kép is, amely szerint nem csak egyeseknek, elragadott hősöknek és szenteknek van esélyük az örök életre, hanem minden emberre kiterjed a halhatatlanság reménye. Ezt a szellemi útkeresést mintegy betetőzi Platónnak és Arisztotelésznek a felfogása a lélek halhatatlanságáról. Ennek a szemléletnek azután megfigyelhető a találkozása a Biblia későbbi könyveinek, a zsidóság élő hitének világával.

„Az Egyház tanítja, hogy minden egyes szellemi lelket Isten közvetlenül teremt – nem a szülők „hozzák létre” -; azt is tanítja, hogy a lélek halhatatlan; nem vész el, amikor a halálban elválik a testtől, és a végső föltámadásban újra egyesülni fog a testtel”. (KEK 366)

A Biblia szerint „lehelete” az embernek és az állatnak is van, de lélekkel csakis az ember rendelkezik. (Préd 12,7; Bölcs 9,15; Mt 10,28; 1Kor 2,11) A lélek más jellegű, mint a test, bár szorosan összetartozik vele. Kiemelkedik az anyagvilágból, de halhatatlan. Az egyéni élet örökkévaló megmaradását valljuk halál és pusztulás nélkül. Ez pedig nem a testre vonatkozik, és nem is csupán kollektív valóság. Nem is csak azt jelenti, hogy életünk a halállal beleolvadna a világmindenségbe, vagy akár valamiféle világlélekbe. Nem azonos az emberi faj vagy a kultúra megmaradásával. Isten lényegileg halhatatlan (1Tim 6,16), mert Ő a lét teljességét birtokolja. Minden más lény halhatatlansága csak Istentől függő módon lehetséges. Az emberi lélek szellemi valóság mivoltából következik, hogy nem szűnhet meg bomlás útján, mint a test. A II. Vatikáni Zsinat szerint „Az ember „test és lélek tekintetében egy”. A hit tanítása állítja, hogy a szellemi és halhatatlan lelket közvetlenül Isten teremti.” (GS 14)

Érezzük, hogy a lélek halhatatlansága és a feltámadás, amelynek hitével és megvallásával bőségesen találkozunk az Újszövetségben, egymástól különböző fogalmak. Egyes protestáns teológusok a 20. században úgy gondolták, hogy a halállal az egész ember hal meg és majd az idők végén a teljes ember támad fel, mintegy az új teremtéssel. A későbbi XVI. Benedek pápa, Joseph Ratzinger egy tanulmányában („Túl a halálon” in Mérleg 1972/4, 356–367.) ezzel szemben hangsúlyozza, hogy bár elfogadjuk a test és lélek lényegi egységét, mégis szembenézünk a közbülső állapot kérdésével, vagyis azzal, hogy mi lesz a lélek sorsa a halál után a feltámadásig. Ratzinger professzor elemzi a lélek, valamint az idő és az örökkévalóság különböző értelmezéseit. Megkülönbözteti a fizikai és az emberi időt. Gondoljuk csak meg, hogy ha a lélek – bár testünkkel kapcsolatos – szellemi valóság, akkor számára az idő nem a fizikai változások egymásutániságához mért tartamot jelent.

Krisztus személyes tanítása és az Egyház hite határozottan állítja a holtak feltámadását, sőt az ítéletet is, amely a halál után az emberre vár. Erre azonban már egy következő elmélkedésben szeretnék kitérni, amely magáról az ítéletről szól.

Köszönöm, hogy meghallgattak!