Erdő Péter nagyböjti elmélkedései – 3. rész

A tisztítóhely

Konferenciabeszéd a Pesti Ferences Templomban

2026. március 8.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Az elmúlt alkalommal az ítéletről szóltunk, melyről szilárd hittel valljuk, hogy Krisztus az idők végén dicsőségben visszatér, hogy ítéletet tartson élők és holtak felett. Jézus tanítása szerint az ítélet alapja az ember cselekedeteinek mérlege, különösen az irgalmasság tettei, amelyek a felebarát iránti szeretetben nyilvánulnak meg. Az Újszövetség tanúsága szerint a végső ítélet végleges szétválasztást jelent az örök üdvösség és az örök kárhozat között. A teológiai hagyomány hangsúlyozza, hogy Isten irgalma és igazságossága egyszerre érvényesül, miközben az ember szabadsága döntő szerepet játszik sorsa alakulásában. Az Egyház tanítása szerint a végső ítélet mellett a halál után azonnal személyes különítélet is történik, amelyben Krisztus, mint Örök Bíró dönt az ember örök állapotáról.

1. A halál utáni megtisztulásról szóló tanítás vagy – hétköznapi szóhasználattal – a tisztítótűz kérdése a katolikusok, orthodoxok és protestánsok között számos vitát váltott ki. Az Újszövetség inkább Krisztus újraeljövetelét és az azzal összefüggő feltámadást tartotta szem előtt, s nem annyira a köztes időt, és ezért még kevésbé a túlvilági tisztulást, ezért ez utóbbi erősen függ a teológiai rendszer alapvető döntéseitől. A halálunk utáni tisztulásba vetett hit két oszlopon nyugszik. „Ki időzhet sátradban, Uram, ki lakhat szent hegyeden? Aki bűn nélkül él, a jót teszi…” olvassuk a Zsoltárok könyvében. (Zsolt 15,1) Az embert, hogy kapcsolatba lehessen teremtőjével, Isten szentté teszi. De mégis látjuk, hogy az emberi természetünk – az ősbűn következtében – hajlamossá vált a bűn elkövetésére. Látjuk, hogy számos jóakaratú ember minden erejével próbálta megtartani Isten törvényeit, de mégis újra és újra követtek el kisebb bűnöket, belsőleg még nem szilárdultak meg a jóban. Ezért a túlvilági tisztulás tehát abból fakadó követelmény, hogy ahogy megkísért bennünket a Sátán, és mi engedve a kísértésének elszakadunk Istentől, de az ember hivatásának beteljesedéséhez, az Istennel való közösségéhez szentség szükséges, ezért szükséges a földi életünkben elkövetett bűneinktől való tisztulásunk a halálunk után.

2. Alexandriai Szent Kelemen számos olyan bibliai szöveghelyre hivatkozik, ahol tűz-hasonlatot találunk. „Az (Úr) napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája.” (1Kor 3,13) Kelemen abból indul ki, hogy az embernek „Istenhez hasonlóvá” kell válnia. Ez a pneumatikus feltámadásban teljesedik be, ami a kifinomult testiséget és a szenvedélyek, valamint a test-lélek ellentét legyőzését jelenti a megtisztulás útján. A megtisztulásra a tűz segítségével kerül sor. Kelemen, aki bevezette e képet, itt Hérakleitoszra és a sztoicizmusra támaszkodik, akik számára a tűz kozmikus nagyságot jelent, de Kelemen antropológiai értelemben nevelőerőt tulajdonít neki.

Nyugaton a halottakért mondott ima már Tertullianus idején is magától értetődő volt. Tertullianus az elhunyt feleség lelkéért bemutatott „éves áldozatról” beszél az Intés a tisztaságra című művében, ahol a szövegkörnyezetből kiderül, hogy ezzel az Eucharisztiára utal. Itt egy már megszilárdult hagyományként utal arra, hogy létezik egy túlvilági állapot javulását szolgáló segítő szándékú imádság. Szent Ágoston Vallomások című művéből haldokló anyjának, Szent Mónikának a hozzá intézett kérését; hogy az Úr oltáránál mindig gondoljon rá, és mutassa be a megváltás áldozatát érte. Ágoston a Kézikönyv Laurentiushoz a hitről, reményről és szeretetről című munkájában különbséget tesz azon elhunytak között, akik békében nyugszanak és már nem szorulnak rá a „közvetítő (engesztelő) áldozatra”, valamint azok között, akik a pokolban vannak, ezért már nem lehet rajtuk segíteni, s végül megkülönböztet egy közbülső csoportot: „Létezik ugyanis olyan életmód, mely nem annyira jó, hogy ne lenne szüksége segítségre a halál után, ám nem is annyira rossz, hogy ilyen segítség a halál után már ne segíthetne.”

Az ókori Egyházban szilárdan hitték a halál utáni megtisztulás tényét. Az egyházatyák többsége úgy tartotta, hogy erre az utolsó ítéletkor kerül sor. Ezt egyértelműen az Istennel való közösség szükségszerű követelményének tartották.

3. A halál utáni megtisztulás egyes szempontjait Nyugaton határozottabban, rendszerezettebben átgondolta a teológia. Keleten kevésbé került sor efféle pontosító folyamatra. Ellentét mindazonáltal egészen a 13. századig nem bontakozott ki, amikor is Korfui György metropolita egy a ferencesekkel folytatott vitában tagadta a tűz létezését, mivel ezen elképzelés emlékeztette a pokol végéről szóló órigenészi tanításra. Az lKor 3,13-at, melyet fentebb már idéztünk, a keletiek kizárólag, mint a lelkek vizsgálatát szolgáló utolsó ítéletnapi tüzet értelmezték, mondván, hogy Krisztus második eljövetelekor két csoportra osztják az embereket. A vita azonban a halál utáni megtisztulás kérdését soha nem vonta kétségbe, így a Lyoni (1274), majd a Firenzei Zsinaton (1439-1445) kimondták, hogy akik Isten szeretetében haltak meg, mielőtt bűneikért engesztelhettek volna, a purgatórium büntetésében megtisztulnak. Használ számukra az élő emberek könyörgése, a miseáldozat, imádság. (DH 856; 1304) 1519-ben Luther a tisztítótűz létezését nem tagadta, csak annak a Szentírásból való bizonyíthatóságát, mert nem fogadta el a 2Makk-ot kanonizált írásnak. A búcsúk intézménye, a szentek közbenjárásának és az egyedül Krisztus általi megigazulás tanítása Luthert állásfoglalásra késztette, melyet 1530-ban a Tisztítótűz visszavonása című írásában tett meg. Később, a Schmalkaldeni cikkelyekben azt is egyértelművé tette, hogy nem csupán az általa elítélt visszásságok miatt, hanem az egyedül Krisztus általi megigazulás és Krisztus általi megtisztulás hittétele alapján is elutasítja a tisztítótűzről szóló katolikus tanítást. Ezzel a reformátori hozzáállással szemben a Tridenti Zsinat kijelentette, hogy az elhunytakért mondott imával, eucharisztikus áldozattal segíteni lehet a tisztulásra szorult elhunytakon. (DH 1487-1490)

Hans Urs von Balthasarnak az az elképzelése, hogy a tisztítótűz nem keletkezhetett máskor, mint nagyszombaton, mert Krisztus halálával, pokolraszállásával majd feltámadásával. megnyitotta az utat az Atyához, így a korábbi idők emberei, akik eddig nem juthattak a mennybe, most bebocsátást nyernek.

XVI. Benedek pápa a Spe Salvi kezdetű enciklikájában fent említett szentírási szakasz (1Kor 3,10-15) magyarázatát is megadja: ha a purgatórium fogalmát keressük az említett szentírási szakaszban, akkor azt nyilvánvalóan nem fogjuk megtalálni benne. Ám ha a „tisztító tüzet” krisztológiai horizonton gondoljuk el, akkor azt mondhatjuk, hogy az ítélő tűz maga Krisztus, a vele való személyes találkozás. Éppen ez a krisztológiai szemlélet az, amely újdonság a rabbinikus zsidóság tisztítótűz felfogáshoz képest. Az embert nem valami tisztítja meg, hanem a feltámadott Úr átformáló ereje, amely átjárja és megnyitja a zárt szívű embert. A szövegben ugyan nem szerepel a „tisztító” jelző, de Ratzinger szerint az „ember mintegy tűz általi” megmenekülésének az értelmezéséhez ez a legkielégítőbb magyarázat.

4. A halál utáni tisztulásba vetett hit nem csak nekünk, Katolikusoknak a sajátja, mert a tisztulás gondolatával számos távol-keleti vallás reinkarnációs elképzelésében is találkozunk, vagy akár, ha a platonikus filozófiára, vagy a Kant féle végtelen erkölcsi nemesedés eszméjére gondolunk. Az eszkatológiai kijelentések vizsgálatában mindig figyelembe kell vennünk, hogy csak analóg módon tudunk beszélni róla, ezért fennáll az elhajlások veszélye, mert sok könnyen félreérthető kifejezést használunk: tisztulás helye; tisztító tűz.

Fentebb láttuk, hogy az ókori egyház abból indult ki, hogy a vértanúk a haláluk után közvetlen Krisztushoz kerülnek, míg aki az üldöztetés során gyengének találtatott, annak bűnbánattartással kellett vezekelnie vétkeiért. Vagyis a bűn csak első látásra a könnyebb út, az érés fáradságos munkáját senki nem kerülheti meg. Még ha figyelembe is vesszük annak a szándékát, hogy a tisztítótűz fájdalmasságára vonatkozó utalások az embereket személyes megtérésre, s a halottakért végzett imára akarják indítani, egyoldalú és teológiailag megalapozatlan nézetként elutasíthatjuk a következő felfogást: A kegyelem állapotában elhunytak, még a kezdeti, gyenge és tökéletlen igyekezetük ellenére is, ebben a földi életben alapvetően különböznek a halálos bűnösöktől. Aki Istennel közösségben halt meg, ezt a halál után sem veszti el!

Genovai Katalin misztikus tapasztalata a túlvilági megtisztulást az Istennel való teljes egyesülés utáni sóvárgás fájdalmával magyarázza. Vagyis minél inkább szereti a lélek a fokozódó tisztulása során Istent, annál inkább jobban fáj neki a tőle való, bűnök általi elszakítottság felismerése. (Értekezés a tisztítótűzről c. mű)

5. Az emberi élet célja közösségbe kerülni Istennel. Ez az Isten azonban maga a Jóság és Szentség, aki természeténél fogva elutasítja a gonoszt. Számos olyan ember akad, aki életét nem tökéletesen Isten útján járva éli, de nem is a „gonosz akaratban” megátalkodva zárta le. Ők a jót akarják, de vajon jók-e? Jónak először az akarat irányultságát nevezhetjük. Szabad akaratot kaptunk Istentől, ami megkülönböztet minket minden más teremtménytől. Ebben a szabadságban felismerjük saját ellenszegülésünket Isten törvényével szemben, épp úgy, mint a törékenységünket is. Ebben a felismerésben az igazságnak át kell járnia lényünk egészét, hogy ne csupán akarjuk a jót, hanem meg is cselekedjük életünk minden pillanatában. Mindannyian részt kaptunk Isten jóságából. Ez az emberbe beleírt jóság és igazság, az Isten képére való teremtettségünk nem teszi lehetővé, hogy megtartsuk magunkban a bűnt és a szentet is. Vagyis a szép kabát nem takarhatja a koszos ruhát. Ennek fényében mit jelent tehát Isten megbocsátása? Mondhatjuk, hogy Isten csupán már nem haragszik ránk a bűneinkért, de mi magunk megmaradunk bűnösnek? NEM! Ahogy a Hittani Kongregáció 1979. május 17-i levelében olvassuk: „Bizonyára […] ugyanakkor óvatosnak kell lennünk. Isten mindenható, de nem varázsló. Isten szeretete valóban teremtő, de csak az igazságban. Isten »új szívet«, »új életet« ad az embereknek, ez azonban nem jelenti azt, hogy a megtörténtet meg nem történtté teszi. […] Itt valaminek történnie kell: változásnak, megtisztulásnak.” Az Isten szeretethatalma által végbevitt tiszta teremtés nem lenne olyan hatalmas, ha az embert tárgyként kezelné, és kikapcsolná közreműködését. Akinek megbocsátottak, annak sokkal inkább el kell sajátítania Isten igazságosságát. Utólag fel kell vállalnia az elutasított szenvedést, utólag el kell ismernie a tagadott igazságot, meg kell valósítania a meg nem valósított szeretetet, s nem kárpótlásképpen, hanem a gyógyítóan feldolgozó megbánás értelmében. Akinek tehát megbocsátottak, az szereti Isten szentségét, átéli saját „félszívűségét” Istennel szemben, s így „elképzelhetetlen szenvedés” közepette megtisztul, amíg a „jó önnön valóságának formájává nem válik”. Ekképpen nem csökkenti a tisztítótűz komolyságát, hanem teljesen a szeretetképességre való megérlelődés távlatába állítja. A megtisztulás tehát lényegében különbözik az „elkárhozottak büntetésétől”.

Ami a megtisztulás egyénenkénti különbözőségét illeti, a teológiának el kell ismernie saját tudatlanságát vele kapcsolatban. Nem felejthetjük el, hogy amennyiben a feltámadásra az elhunytaknak várnia kell, akkor számolhatunk valamilyen idővel a halál után is, de ez különbözik a földi életben mért időnkkel. Ha egyetlen pillanatra redukálnánk a tisztítótüzet, akkor csupán a boldogság vagy boldogtalanság konstans állapotáról beszélhetnénk, ezért „Az Egyház elutasít minden olyan beszéd- és gondolkodásmódot, amelynek köszönhetően imái, temetési szokásai és a halotti kultusz értelmüket veszítenék, és érthetetlenné válnának; mivel minden lényegét tekintve »teológiai forráshelyet« (locus theologicus) jelent.” (HD 1979. május 17.)

6. A szentek közösségéről így tanít a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciója: „Amíg tehát el nem jön az Úr, […] addig tanítványai közül egyesek a földön zarándokolnak, mások a földi életből eltávozva tisztulnak, ismét mások megdicsőült állapotban vannak, és »tisztán látják magát a háromszemélyű egy Istent, amint van«; más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt énekeljük Istenünknek. Mert Krisztus valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö. Ef 4,16). Az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült testvéreknek az egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt az Egyház mindig vallott hite szerint a lelki javak közösségében erősebb lesz. Abból következően ugyanis, hogy az égiek bensőségesebben egyesülnek Krisztussal, az Egyház egészét megszilárdítják a szentségben, nemesebbé teszik istentiszteletét, melyet itt a földön bemutat, és sokféleképpen hozzájárulnak az Egyház további épüléséhez (vö. lKor 12,12-27). Hiszen ők az örök haza polgárai, ott vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál. […] Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő testvéri gondoskodásuk.” Ezért „Jézus Krisztus egész misztikus testének e közösségét nagyon jól ismerve”, a zarándok Egyház nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét, és imádkozott értük, és kérte a vértanúk és Krisztus többi hű követőjének közbenjárását (2Mak 12,46). Ha az Egyház magában foglalja az említett három szférát, akkor a földi Egyház jellemzői az egészre kiterjeszthetőek. Ezért lehetséges, hogy Krisztus titokzatos testének egyes tagjainak cselekvése hatással van az egész test minden tagjára. A szentek tisztelete megerősíti bennünk, hogy a földi és a mennyei Egyház között van kapcsolat. A szentek közül többeket pártfogóként, különös közbenjáróként tisztelünk. Ez az élő közösség az Egyház liturgiájában valósul meg. A keresztségben – gondoljunk csak a mindenszentek litániájára – kérjük a szentek közbenjárását. A halottakért végzett imádságban kérjük: „Jöjjetek segítségül, Isten szentjei! Fogadjátok az ő lelkét, s vigyétek Fölséges színe elé!”. (Ének a sírbatételhez, In paradisum deducant te angeli) A zarándok Egyház pillantása különösen is az eucharisztikus áldozatban a szentekkel való közösség jövőjére irányul. Ezt hangsúlyozza ki a Sanctus énekünk, vagy maga a prefáció. Ekkor a szentmise áldozatában egyesül a földi és a mennyei Egyház. Ebbe a közösségbe tartoznak bele a tisztulás állapotában lévő elhunytak is.

7. Elmélkedéseinkben a végső dolgokról gondolkodunk. Az egyházatyák tanúsága, a zsinati megnyilatkozások és a későbbi teológiai reflexiók egyaránt megmutatják nekünk azt a gazdag tanítást, amivel Egyház Anyánk megajándékoz bennünket, de csak a következőkben fogunk foglalkozni a pokollal, mint az Istentől való végleges elszakadás állapotával, majd a mennyországgal, mint az Istennel való közösség állapotával.

Köszönöm, hogy meghallgattak.