Martos Levente Balázs konferenciabeszéde advent második vasárnapján

Martos Levente Balázs – A reménység zarándokai.

2. A búzaszem reménye. Az Úr saját életét és odaadását foglalta össze az elvetett, elhaló búzaszem képével. Vajon átélünk valamit mi is a búzaszem tapasztalatából? Hogyan reménykedett Jézus, mire tanította tanítványait?

„A remény nem csal meg” – Ferenc pápa a Rómaiakhoz írt levél e mondatával hívja az egész egyházat, hogy a 2025-ös esztendőt mint szentévet tartsa meg, mégpedig úgy, hogy ez az év legyen a reménység szentéve. Az előbbi mondatot úgy is átalakíthatnánk: Krisztus nem csal meg. „Ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” (2Tim 2,13).

Mi is szeretnénk Jézus útitársai lenni, tőle ellesni a reménnyel teli élet titkát. Amikor az első keresztények azt mondták: „reményünk Krisztus”, bizonyára gondoltak az ő visszatérésére, mint konkrét eseményre, de gondoltak arra is, hogy Krisztusban kapják meg azokat az ajándékokat Istentől, amelyek az életüket széppé, értelmessé teszik. Ezért tekintettek a jövőbe pozitív várakozással, reménnyel.

Egy héttel ezelőtt a fügefa reményéről beszéltem. Azt értem ezalatt, hogy a kivágásra ítélt, az erejének végéhez közelítő növény új esélyt kap. Van valaki, aki nagyobb, mint a sikertelenség, aki tudja, hogy a megtorpanás, a gyümölcstelenség idején mit kell tenni. Ez a valaki képes új reményt önteni a másikba. Néha jó belegondolni: el lehet játszani, el lehet rontani az élet legjobb lehetőségeit. Még jobb azonban felfedezni, hogy Isten mellettünk áll, Jézus – immár az égben – közbenjár értünk a mennyei Atyánál.

A búzaszem reménye – Jézusnál, a Szentírásban és a hit világában

Ma egy másik bibliai, illetve természeti képpel szeretnék foglalkozni. A búzaszem reményéről beszélek. Jézus maga többször említette a búzát. Egyik legismertebb példázata a magvetőről szól. A magvető nagylelkűen, bőkezűen vet. Nem bántja, ha néhány szem az útfélre esik vagy köves talajba. A magvető munkájának a jó földbe esett mag ad értelmet, amely harmincszoros, hatvanszoros vagy akár százszoros termést is hozhat. A búzaszem elvetése itt a mustármag csodájára emlékeztet. A legkisebb magból terebélyes fa lesz, illetve egyetlen búzaszem megszázszorozódik a benne rejlő élettel, erővel, értékkel. A szerény kezdet, a látszólag jelentéktelen, ám nagy lélekkel felajánlott mag bőséges termést hoz.

Jézus valószínűleg nemcsak azért beszélt több példázatban is a búzaszemről, mert olyan képeket akart választani, amelyek földműves hallgatósága számára jól érthetőek voltak. A megsokszorozott élet fontos volt számára. Ez a kép – részletes genetikai ismeretek nélkül is – alkalmas arra, hogy a továbbadott igazság, a magban kódolt üzenet értelmében gondoljunk rá. Aki befogadja, illetve hirdeti Jézus igéjét, továbbadja azt a tudást, elindítja azt az életet és növekedést, amely a keresztényt kereszténnyé teszi. A magvető példázata Jézus tanításának hatékonyságáról szól, az élet növekedéséről, amely csodálattal tölti el az üzenet átadóját és befogadóját egyaránt.

Szent János evangélista egy másik összefüggést is említ, ahol Jézus újra a búzaszemre utal. Ezt is jól ismerjük: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad. De ha elhal, bő termést hoz.” (Jn 12,24). Érdekes lehet megjegyezni, hogy ez a mondás strukturális értelemben ugyanott található, mint a fügefával foglalkozó prófétai jel Márk evangéliumában, illetve a jelzés, hogy Jézus, az Emberfia „sokakért adja” az életét (vö. Mk 10,45). Az utolsó napok kezdődnek Jeruzsálemben. János evangélista a 12. fejezetben még egyszer összefoglalja Jézus addigi működését, és jelzi, hogy ő oda akarja adni az életét.

Ez a mondás a természet egyik alapvető paradoxonjára épül: elhaló életből több élet lesz. Eredeti értelme közvetlenül Jézus odaadott életére vonatkozik. Ő az, aki vállalta, hogy elvessék, kiszolgáltassák, keresztre feszítsék, ám harmadnapra feltámadt. Jézus útja a búzaszem útja: elhal, hogy életet adjon. Magára marad, hogy mások iránti szeretete megsokszorozódjon. Jézus útja, sorsa, odaadása mindenesetre a benne hívők útja is. Benne az élet odaadása új értelmet nyer. Tartalmilag hasonlót fejez ki Jézus egy másik mondása is: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8,35 és párhuzamos helyek).[1]

Mielőtt saját életünkre próbálnám alkalmazni ezt az összefüggést, hadd említsek még egy bibliai helyet. Szent Pál az Első korintusi levélben foglalkozik a feltámadás kérdésével. A 15. fejezetben egyrészt hangsúlyozza, mennyire hozzá tartozik a feltámadás a keresztény hithez, másrészt bibliai, majd természeti analógiákat keres arra, milyen is lesz a feltámadás. Talán nem érdektelen, hogy itt is szóba kerül a mag, például a búzamag (1Kor 15,36-38). A hangsúly ebben az esetben nem az odaadáson, hanem az átalakuláson van. A feltámadásban másként jelenik meg az élőlény, mint amilyen addig volt. A búzaszem romlása, elhalása, majd új elevensége itt a feltámadó testi-lelki emberre emlékeztet, aki Krisztus által új életet kap.

A búzaszem és a mustármag…

1979-ben az akkor már müncheni érsek Joseph Ratzinger írásaiból készült válogatás jelent meg magyar nyelven, A mustármag reménye címmel (Prugg Verlag, Eisenstadt, 1979). Ebben olvashatunk egy rövid részletet, amelyhez szívesen kapcsolódom (13. oldal):

Az egyház egész történelmén keresztül mustármag marad. Mindig a Szentlélek megfoghatatlan erejéből él, sohasem szervezetének időközben kifejlesztett hatalmából. Talán a mai óra áldása, hogy kényszerülünk újból fölismerni ezt. Mert azt hihettük: az Egyház most már olyan hatalmas lett, hogy pusztán emberileg nézve aligha lehet kiütni a nyeregből. Most tudjuk, milyen gyorsan szétfoszolhat az ilyen elképzelés. Talán kellett, hogy „sok nehézség” (1Tesz 1,6) érjen bennünket, érje az egyházat, hogy újra megtudjuk, miből él – ma is a mustármag reményéből, nem pedig terveinek és struktúráinak erejéből.

Ratzinger több helyen elmondja, hogy mennyire zavarosnak és helytelennek találta az 1968-as nyugat-európai diáklázadásokat, azt a politikai és társadalmi forrongást, amely a jóléti világban elszakadt a keresztény társadalmi tanítás hagyományától. Ez a fordulat az egyházat is nehéz helyzetbe hozta, és a II. vatikáni zsinat megújulási impulzusait alkalmanként túlzó, illetve helytelen összefüggésbe helyezte. Ratzinger idézett mondatai ebben az összefüggésben értelmezhetők.

A mi mai helyzetünk történelmi adottságai miatt is más, mégis úgy vélem, az idézett szöveg fontos tanulságokkal szolgál. A 60-as és 70-es évek a mi országunkban és egyházunkban a várakozás, illetve a puha diktatúra évei voltak. Sokan várták, hogy eljöjjön a szabadság, és az egyház betölthesse sajátos vallási és társadalmi küldetését. Amikor eljött a szabadság, igen sok eszközt kaptunk – s ez a folyamat a mai napig tart, szinte erősebben, mint akkor –, iskolákat, szociális intézményeket, a média eszközeit, hogy velük az evangéliumot kivihessük a világba, illetve szolgálhassuk a felebarátaink javát. De vajon sikerült-e az evangélium lényegét, búzaszemnyi „magját”, életadó belső magvát odaadni embertársaink szívébe? Vajon elégedettek vagyunk-e intézményeink evangéliumi lelkületével?

Jó kimondani az akkori Ratzinger bíborossal együtt, hogy az egyház tevékenységének lényegét és valódi erejét ez az életet adó búzaszem, ez a mustármagnyi hit, ez a Krisztustól kapott hit és életfelfogás, szeretetből és kapcsolatból fakadó küldetés jelenti. Ehhez térhetünk vissza újra meg újra, ez adja tevékenységünk valódi erejét.

Amiben a mi utunk hasonlíthat a búzaszemre…

A földbe hulló búzaszem képe azonban személyes életünkre is értelmezhető. Úgy tűnik, emberi életünk különböző szakaszaiban más és más formában, de megjelenik a búzaszem reménye.

Eszembe jut az a fiatal pár, aki természetes körülmények között elveszítette magzatát. Amikor még velük volt, búzaszemnek becézték. Ragaszkodtak hozzá, s ez a személyes kötődés talán segített is nekik, hogy búcsút vegyenek tőle. Azért említem ezt az önmagában szomorú történetet, hogy arra utaljak: minden emberélet búzaszemként kezdődik, s egyszer majd – ha Pál apostol szavára gondolunk, megértjük – befejezése is a búzaszem útját követi. A fiatalokra ma kapunyitási pánik jellemző: ott a várva várt lehetőség, de nehéz élni vele, nehéz elköteleződni. A felnőttek sok esetben keresik az egyensúlyt befelé élt élet és külső elköteleződés között. S mintha az egyház előtt is ott lenne a feladat újra meg újra, hogy az Úrral való benső egységben, mintegy rejtőzködve, elszeparáltan és elvonultan éljen, hogy tisztán őrizze a belső életet, vagy hogy odaadottságát a világ javát, a szegények és gyengék segítését keresve valósítsa meg. Az egyház a modern, többségében vallástalan társadalomban kicsiny közösséggé, mustármaggá vagy búzaszemmé változott. Mit kell ilyenkor tennie?

Az emberélet analógiája sok esetben megfontolásra érdemes. A gyermek teljes joggal védettséget igényel, a felnőtt egyre inkább felelősséget vállal másokért. Ha ez az egyensúly nem valósul meg, az embernek talán kellő önismerettel és ehhez társuló valódi lelkiséggel kell törekednie arra, hogy kapcsolatban legyen igazi önmagával s ugyanakkor másokkal is. A felnőttek előtt ott a kihívás, hogy összekapcsoljanak családi békét, belső egységet, másfelől meg hivatást, szakmát, felelősséget a tágasabb világért. Vallásos emberként egyszerre érdemes elmélyülnünk a hagyományban, megérteni és megőrizni a hitünk tanítását, s ugyanakkor kilépni, a jó hírt másokhoz is eljuttatni. A keresztény közösség is ismeri a szerzetesség befelé forduló hagyományát, s ugyanakkor a médiában, az intézményekben, a modern világ terein megélt missziós jelenlétet. A búzaszem útja egyszerre jelenti az önazonosságot és a kifelé fordulást.

Ha megengednek egy példát, a szemináriumra, a kispapok képzési közösségére utalok. Gyakran megesik, hogy a kispapok már szeretnének tenni, menni, igét hirdetni, de az elöljárók szinte kötelességszerűen visszatartják őket – még tanulj, tökéletesedj, mélyülj el. A papok meg tíz, húsz, negyven, ötven évi szolgálat után esetleg visszavágyakoznak a szeminárium csendjébe és békéjébe. Azt az egyensúlyt, amelyről szó van, minden életállapotban és hivatásban meg kell keresni.

A búzaszem reménye számomra azt jelenti, hihetek abban, emberként és keresztényként is, hogy a bennem rejlő élet, a nekem adott tudás az élet valódi értékéről jó. A búzaszem reménye arra tanít, hihetek abban, hogy a bennem meglévő élet és tudás sokféle környezetben képes életben maradni és életet adni. A kereszténység kapcsolata a világ számos kultúrájával jó példa erre. A búzaszem reménye arra emlékeztet, hogy nem kell félnem az aláhullástól. Ahogy a hegyi patak görgeti és csiszolja a kavicsokat, az élet és sokféle nehézsége is csiszol, alakít, de nem semmisít meg. A búzaszem reménye az, hogy nem vehetnek el tőle semmit, ami igazán lényeges. Emlékszem arra az üldöztetést és börtönt megtapasztalt jezsuitára, aki azt mondta, a méltóságodat nem veheti el tőled senki. Ez is a búzaszem reménye. Kemény és erős, életerős, mert elpusztíthatatlan magból született újjá. Végül reménye az, hogy megtalálja azt a valakit, illetve nagybetűvel is: Valakit, azt a nálánál nagyobbat és értékesebbet, akinek odaadhatja az életét.

Jézus azt mondta: „Ne félj, te kisded nyáj! Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja az országot.” Ez a biztatás mindannyiunknak szól. Kisebb közösségünk életerejét, életről kapott és szerzett tudását bátran felkínálhatja, nem kell félnie. Búzaszemnyi életünket fenyegetések közepette is megoszthatjuk másokkal, mert erre késztet a növekedés öröme, a szeretet parancsa és az igazság szeretete is. Ha „a mindenség összetartó erői megrendülnek”, azért „az én igéim el nem múlnak.”

Egy kérdés a hétre:

Ültetni valamit – növényt, szelíd gondolatot.

Kapcsolatot keresni valakivel (1-3 emberrel), akivel megoszthatom kicsiny, de valós hitemet.

[1]
                                    [1] A II. vatikáni zsinat híres mondása szerint „az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán” (GS 22). Vagyis Jézus kinyilatkoztatta az embernek az ember titkát. Ez a kijelentés a szövegben arra vonatkozik, hogy az ember halálának titka Krisztus odaadása és feltámadása által nyer értelmet. Vagyis az ember akkor gyakorolhatja értelmesen a vágyott odaadást, illetve akkor képes a szeretetben élt életre, ha hiheti, hogy odaadása nem értelmetlen. Életének értelmét a másik iránti szeretetből fakadó önátadásban találja meg élete értelmét. Ez a „másik” szükségszerűen egy személy, valaki, aki értékeli, elismeri, és bizonyos mértékig talán viszonozza is az ember odaadását. Az ember úgy lesz önmaga, hogy lemond önmagáról – ezt pedig a végtelen jóság és végtelen gazdagság, a teljes másik felé fordulás, vagyis Istenjelenlétében, illetve Isten felé teheti meg a legteljesebb reménnyel, észszerűen és hittel. Az ember úgy lesz igazán önmaga, hogy egy nála nagyobbnak kötelezi el önmagát, s mintegy megfeledkezik sorsának pillanatról pillanatra való, aggódó birtokba vételéről és kontrolljáról. Immár az a nagyobb ad biztos kontrollt. A keresztény teológia ennek az önmagát odaadva megtaláló szeretetnek az ősképét a Szentháromság személyeiben szemléli… Jézus emberként feláldozta magát a mennyei Atyának, s ezzel igazából azt az odaadást tette láthatóvá és az emberek számára hozzáférhetővé, amelyet öröktől fogva mindörökké az Atyával szemben él a Szentlélekben.